Tóth Ferenc a tudós múzeumépítő
Tóth Ferenc makói múzeumigazgató 2018-ban hunyt el, 90 éves korában. 1964-től nyugdíjazásáig, 1987-ig vezette az intézményt. Munkássága során a városban új, modern múzeumot emeltek, szabadtéri néprajzi kiállítás létesült, az Ópusztaszeri Nemzeti Történeti Emlékparkban makói ház épült és megnyílt az Espersit-ház irodalomtörténeti kiállítóhely. Minden mozzanatot alapos kutatómunka és tudományos feldolgozás előzött meg. A tudományos munkásságát Marjanucz László részletesen értékelte a József Attila Múzeum 2018-ban megjelent évkönyvében.
Dr. Tóth Ferenc 1928. január 4-én született Makón. A középiskolát helyben végezte a Csanád Vezér Gimnáziumban, ahol 1947-ben érettségizett. A szegedi egyetemen magyar-történelem szakos diplomáját 1952-ben vette át. Hazatért és a város gimnáziumában tanított 1952-től 1964-ig – két év megszakítással – amikor a szegedi egyetem történelem tanszékén egyetemi tanársegéd és könyvtáros volt. A helytörténet iránti fogékonyságát egyetemi tanárainak köszönhette. Különösen meleg szívvel emlékezett Bálint Sándorra, Roska Mártonra, Klemm Antalra és Felvinczi Takács Zoltánra. Disszertációját „A makói parasztház” címmel írta meg.
Az ötvenes évek második felétől a makói múzeum a város mostohagyermeke volt, pedig neves elődök dolgoztak a falai között, de sajnos Pesovár Ernő, Péter László, valamint Köpösdi Vera nem tudtak gyökeret ereszteni a városban. Tóth Ferencet 1964. november 1-én nevezték ki igazgatónak és hamarosan a város „kulturális mindönös”-e lett.
Tóth Ferenc erre így emlékezett: „Nagyon komolyan foglalkoztatott, hogy 36 évesen vállalkozhatom-e erre a feladatra, hiszen egy muzeológus ebben az életkorban már sok mindent letett az asztalra. Kétnapos tépelődés után múzeumi álmaim megvalósítása mellett döntöttem”.
Az álmok megvalósításához azonban támogatók kellettek. Jó érzékkel megteremtette a múzeumi baráti kört, ahol „az elégedetlenség és a tenni vágyás közös hullámhosszán szót értett tanár, tisztviselő, jogász, pap és más olyan barátok, akik tudtak is, mertek is a napi munkájuknál mélyebbre nézni és messzebbre látni”.
A baráti kör hozadékának tekintette, hogy új múzeum építéséről döntöttek. A régi múzeumépületet – amely egy polgárház volt – 1971-ben lebontották, és mind az MSZMP Városi Bizottsága, mind a Városi Tanács egyaránt határozatban támogatta az építkezést. Az új múzeumépületre mégis várni kellett egy évtizedet. 1972-ben életbe lépett egy beruházási stop-rendelet, de ennél többet számított, hogy a múzeumügyben komoly ellentét feszült a város és a párt vezetése között.
A tíz év azonban nem múlt el hiába. Tóth Ferenc gyűjtött, kutatott és publikált. A városban munkájával tekintélyre és népszerűségre tett szert. Péter László indította útjára a Makói Múzeum Füzetei sorozatot, amely több mint egy évtizedig haldoklott, de Tóth Ferenc felélesztette és igazgatósága alatt és még az után is évekig szerkesztette. „Ennek a sorozatnak nagy érdeme, hogy a történelmet helyhez, személyhez köthetővé teszi. Empirikus építkezések, esettanulmányok ezek, amelyek a köztörténet nagy kérdéseit egyedi világukban ragadja meg, általános fogalmakat tesznek plasztikussá” – fogalmazta meg Marjanucz László.
Tanulmányai bemutatják pl. a város fejlődési ívét a jelentéktelen falutól a népes mezővárosig, amely megyeszékhellyé fejlődött. Munkája érdeme a „disszemináció, azaz a tudás szétterítése, igazolt múltbéli ismeretek összefoglalása, és közérthető magyarázata”. Írásai szülővárosának forrásokban és ismeretekben gazdag historiográfiája.
1987-ben a nyugdíjazása után sem pihent meg. Meghatározó szerepet vállalt a rendszerváltás után alakuló civil szervezetekben. Így az Erdei Ferenc Társaság, a Szirbik Miklós Társaság (a város első történetírója, református lelkész volt), a Makói Keresztény Értelmiségiek Szövetsége vezetésében vett részt.
Szakmai tevékenységének országos értéke is van, hiszen feltárta pl. Eckhardt Tibor, Erdei Ferenc, Galamb József, Marczibányi István és Páger Antal életrajzának a városhoz kötődő részleteit. Biográfiáiban rámutatott, hogy személyiségüket miként befolyásolta Makó függetlenségi eszmeköre, amely a püspök-földesúrral folytatott küzdelemből eredt. Marjanucz László szerint tanulmányai a helytörténet országos összefüggéseit is érzékeltetik.
A magyar irodalomtörténet számára pótolhatatlan értékmentést végzett, amikor József Attila makói éveiről gyűjtött visszaemlékezéseket és forrásokat. Olyanokkal találkozhatott még, akik ismerték a költőt. Ebben az értékmentő munkában segítségére volt Péter László korábban megkezdett munkája mellett a Tóth Ferenc által kialakított kiváló emberi kapcsolatrendszer is. Az eredeti kéziratok meghatározásában a legjobb szakemberekkel igyekezett együttműködni. Így pl. Szabolcsi Miklóssal és Stoll Bélával. A makói múzeum országos kitekintésben is jelentős József Attila emlékekkel, kéziratokkal rendelkezik. Tóth Ferenc a Megfáradt ember című verset tartotta a legszebb makói versének, mert az emberen úrrá lett fáradtsággal és bánattal szemben a nyugodt Maros képét rajzolta meg József Attila.
Tóth Ferenc munkásságát csak akkor érthetjük, ha tudjuk, hogy a legkisebbtől a legnagyobb lélegzetű munkáig mind a „makóiság” jegyében fogantak. Ezért nevezzük őt „a tudós makai”-nak. A hatvanas évtized közepétől elkezdett kutatómunkája, több órányi hangfelvétel, levéltári kutatás és nem utolsó sorban a saját tapasztalatai voltak a megszülető tanulmányai és ismeretterjesztő írásai alapjai. Így pl. Tóth Ferenc maga is termelt hagymát, nem is tehetett másként egy makói múzeumigazgató. Eredménye a történeti néprajz egyik kiváló munkája az 1998-ban megjelent „Makói hagyma”.
A „makóiság” egyik legmaradandóbb alkotása a Makói monográfia sorozat. Hat kötetében történetkutatói, néprajzkutatói, művészet- és irodalomtörténeti, valamint topográfiai tevékenységének eredményeit közli a sorozat egyik szerzőjeként. A többszerzős kiadványsorozatnak egyúttal a főszerkesztője is volt.
Tóth Ferenc a sorozat legjobbjának a néprajzit tartotta, viszont az egyik különlegessége a „Makó régi térképei” című (1992) kötet. „A térképek a régmúlt időkről regélnek, minden egyes darabjuk az elmúlt korokat, eseményeket idéz, egy bizonyos állapotot rögzítenek. Sokszor harcok, pereskedések, sőt élet-halál küzdelmek vannak mögöttük” – fogalmazott. Kutatásaiból ma pontosan ismerjük hogyan született újjá a város a török pusztítása után, merre terjeszkedett a tanyavilág, mikor és milyen városrendezések voltak, hogyan alakult Makó településszerkezete. A településfejlődés részleteit és sajátos vonásait vázolta fel. Érdemes megjegyezni, hogy ebben az esetben is évtizedes kutatások összegzésére került sor.
Tóth Ferenc bibliográfiáját Mátó Erzsébet könyvtárigazgató állította össze. Ebben 470 tétel található. Tartalmilag igen összetettek: ismeretterjesztő cikkektől a nagy lélegzetű tanulmányokig, a forrásközlésektől az önálló kötetekig minden megtalálható a munkásságában.
A város művelődéstörténetében rendkívüli eredménynek tekinthető, hogy sikerült az ún. Espersit-házat – a város aktív közreműködésével – irodalmi emlékházzá alakítani. A „Tervezet az Espersit-ház múzeumi hasznosításáról” című, a városi tanácshoz beadott írásában így fogalmazott: „A József Attila kultusz, valamint a város irodalmi és művészeti emlékeinek ápolása céljából” javasolta az épület megvásárlását. A kiállítás „nem izoláltan szól a költőről, hanem a város politikai, irodalmi és kulturális életébe ágyazva”. A város vezetése az ügy mellé állt, de meg kellett szerezni az MSZMP „elvi engedélyét” is. Szakmai tekintetben pedig az Petőfi Irodalmi Múzeum volt az emlékház támogatója. Tóth Ferenc visszaemlékezéséből azt is tudjuk, hogy Apró Antal – aki a környéken nőtt fel, és ismerte az Espersit családot – segítette az emlékház ügyét. Így születhetett olyan kiállítás 1978-ban, amelyben a makói polgári értelmiség szellemisége is szerepet kaphatott.
Tóth Ferenc e sorok szerzőjével folytatott beszélgetés során így emlékezett: „Szerencsém volt, hogy munkatársaim éppúgy lelkesedtek a múzeumért, mint én. Ha kellett, mindent megoldottunk házilag. Amikor péntek délután a Bánffy-ház bontásakor a tanácselnök-helyettes azt mondta, tietek a filagória, ha vasárnap estig elbontjátok. Két lelkes lokálpatriótával szét is szedtük a csodálatos épületet, és a bontási anyagot taligával áthordtuk az Espersit-ház udvarába, felállítására már ácsot fogadtunk.”
Az Ópusztaszeri Nemzeti Történeti Emlékparkban lehetőség nyílt Makó építészeti hagyományainak és lakói életmódjának a bemutatására. Az ott felépített ház a makói hagymatermelés kiváltotta életmódváltást érzékelteti, amely következtében kinőtték a szoba-konyhás házat, lecserélték az öreg parasztbútorokat is. Természetessé vált az éjjeliszekrény, a páros ágy, később pedig a nagy ruhásszekrény. Egy hagymatermelő család ruházata alig különbözött a polgárcsaládétól. A felépítésre kiválasztott ház egy telkes gazdáé volt. Diós Sándor hagymatermelő 1926-ban vásárolta meg. Az udvaron jászol és istálló állt. A hagymásoknál nem volt külön ló- és tehénistálló, mert nem az állattartásra rendezkedtek be.
A szoba-konyha-szoba-kamra tagolású épület kivitelezését rekonstrukció formájában a városi tanács vállalta el. A tulajdonos Tóth Ferenc kérésére a múzeum részére megírta memoárját is. A kivitelezésben részt vett Felföldi László a makói múzeum etnográfusa és tanácsaival segítette Juhász Antal. Az Ópusztaszeren látható makói hagymásház 1980. augusztus 20-tól fogadja a látogatókat.
A múzeum lényege maga a gyűjtemény. Ekkor alakult ki a néprajzi, történeti, irodalomtörténeti és a képzőművészeti gyűjtemény. „Magam gyűjtöttem – emlékezett Tóth Ferenc – padlásokon, színekben, hombárokban és Trabanttal szállítottam a múzeumba […] Gyűjtés szempontjából hősi korszak volt az az évtized, amíg a múzeum le volt bontva.” Indokolt volt tehát egy új múzeumépület.
Még 1976-ban egy udvaron álló romos melléképületből raktárhelyiséget alakítottak ki – itt voltak az irodák is –, amikor Apró Antal megkérdezte Komócsin Mihály megyei párttitkártól, hogy mikor lesz már normális múzeumépület Makón. „Aki lebontotta majd felépíti” – volt a válasz, amely valójában a tanácselnöknek szólt, aki rövid idő alatt a beruházás összegének a felét megteremtette. A városi tanácsnál egy koordinációs bizottságot állítottak fel a múzeum új épületének megvalósítása céljából! Amikor megkérdezték Makó tanácselnökét, hogy miért áldoznak egy megyei fenntartású intézményre, akkor így válaszolt: „ez akkor is Makóé lesz, ha a telekkönyvben nem mi szerepelünk”.
A Csongrád Megyei Hírlap 1981. augusztus 2-án adta hírül, hogy átadás előtt az új múzeum. „10 évig nem volt múzeumépület, de a gyűjtemény tovább gyarapodott, más kulturális intézményekben több kiállítást és előadást is szervezett. Gyűjtött-kutatott”, ezért tervezhetett tartalmas és gazdag kiállítást Tóth Ferenc.
1981. október 2-án az Országos Múzeumi és Műemléki hónap megnyitóját tartották Makón. Pozsgai Imre művelődési miniszter avatta fel az új múzeumépületet, amely 1945 óta a második újépítésű, múzeumi célokat szolgáló épület volt Magyarországon. A kétszintes, modern épület földszinti kiállítótermében a Makói Grafikai Művésztelep kiállítását rendezték meg, és az intézmény a sajtó szerint: „a kortárs grafika otthona és alkotóműhelye” lehet. Az emeleti részen az állandó kiállítás Makó 700 évét tárta a látogató elé.
A kiállítások rendezésénél a Makóhoz kötődés, a színvonal és az újszerűség volt a célja. Jó kapcsolat fűzte Pogány Ö. Gáborhoz a Magyar Nemzeti Galéria főigazgatójához, és barátság Solymár Istvánhoz. „Az volt számunkra a legnagyobb elismerés, amikor Varga Mátyás Kossuth-díjas díszlettervező grafikáiból vagy Fáy Lóránt egykori rajztanárom műveiből rendezett kiállításunkat a Magyar Nemzeti Galéria is bemutatta” – emlékezett vissza Tóth Ferenc.
Az állandó kiállítás tervezetét még 1979-ben állította össze. Megfogalmazása szerint „a kiállítás komplex módszerű. Elsősorban helytörténeti jellegű, de a népélet történeti bemutatására is vállalkozik, az egyes koroknál a kulturális élet áttekintésére is sor kerül”. Tervezte, továbbá hogy a múzeum és az úgynevezett Espersit-ház (a múzeum irodalomtörténeti kiállítóhelye) közötti 100 négyszögöles telek megvásárlásával és összenyitásával városi szabadtéri kiállítótér alakítható ki, ahol „a helyi társadalmi rétegződésnek megfelelően a munkás és paraszt életmód bemutatható”.
Az építészeti leírások és különböző skanzenek alapos tanulmányozását követően, felhasználva a hagyatéki leltárak adatait is, elkészítette a különböző funkciójú és helyű épületek leírását. Ez az alapos szellemi tudás lett az alapja a makói szabadtéri néprajzi gyűjtemény létrehozásának, amelyet a helyiek skanzennek neveztek el.
Tóth Ferenc 1984. június 29-én – a történetiség elvét képviselve – megfogalmazta a városi skanzen tervezetét 11 pontban. Címzett az MSZMP Városi Bizottságának első titkára volt. Ezek alapján felépítettek volna egy Árpád-kori veremházat, egy 15. századi lakóházat, egy a török utáni újjátelepülés korából származó putrit, szintén az újjátelepülés utánról egy paticsfalú házat (egy szoba és egy konyha), szánkótalpas gabonáskasokkal, hambárral. A 18. századot már egy gazdagabb épület rekonstrukciójával képzelte el. A skanzent még kovács-bognár műhely, darálómalom, munkásház a 20. század elejéről, apátfalvi ház és egy – a szomszéd telken álló – téglapilléres tornácú gazdaház megvásárlásával kívánta bővíteni. Kinézett még egy száraz-bejárásos gazdaházat is. Megfogalmazása szerint: „A szóban forgó városi skanzen Makó népi építészetét lenne hivatva bemutatni történeti fejlődésében az Árpád-kortól a 20. századig”. Úgy gondolta, hogy a szabadtéri néprajzi kiállítás megvalósítása muzeológiai-építészeti-restaurátori és a kivitelező erők összefogásával valósulhat meg, valamint az anyagi fedezetek koncentrálásával. A nagy terveket azonban nem mindenben tudta megvalósítani. Az eredmény így is meggyőző.
A József Attila Múzeum udvarán létesítendő skanzenben található apátfalvi ház kialakítása a korábbi években elvégzett munka eredménye. Indoklása szerint a „falu sokszínű népélete a néprajz tudománynak valóságos kincsesbányája”. Ettől azonban még nem lett volna kiállítás. Tóth Ferenc ismerte a kor politikai vezetőinek gondolkodását, ezért a kiállítást- és a gyűjtést így indokolta: „Az Aranykalász Tsz. kimagasló termelési eredményei soha nem remélt jólétet teremtettek Ez a jólét robbanásszerű változást eredményezett az életmódban. Csákány alá kerülnek a régi házak, megsemmisülnek a hagyományos bútorok, berendezési tárgyak, pusztulnak az évszázados hagyományok. Ilyen körülmények között döntő feladattá válik Apátfalva népi kultúrájának múzeumi eszközökkel való megőrzése.”
A múzeum udvarán lévő elég rossz állapotú épület (ma már raktár) felújítására a falubeliekkel összefogva – a munkálatokban ő maga is részt vett, vakolókanállal, meszelővel stb. – nagyon gyorsan elkészült. Felavatása az Országos Múzeumi és Műemléki Hónap Keretében 1984. október 2-án volt. Ekkor adták át a bognár- és kovácsműhelyt és felépítettek egy putrit is a helyi roma közösség, illetve Sztojkó Antal segítségével. S. Hegedűs Lászlót a Hazafias Népfront Országos Tanácsának titkárát hívták meg az eseményre.
A skanzenben épült fel Erdei Ferenc szülőházának másolata. Az eredeti elképzelések szerint a tudós-politikus előtt tisztelgő kiállítás nyílt volna falai között. A rendszerváltás azonban közbeszólt, és az épületben a makói hagymatermelés történetét lehet megismerni. Az Erdei család is hagymával foglalkozott, így az 1992-ben átadott parasztház megfelelő környezetet teremtett a kiállításhoz, amelynek tartalmi része Tóth Ferenc kutatásaira és megállapításaira támaszkodik.
Tóth Ferenc munkásságát szülővárosa 1990-ben díszpolgári címmel, Csongrád Megye Közgyűlése 1998-ban Megyei Alkotói Díjjal ismerte el. Mádl Ferenc köztársasági elnök 2002. augusztus 20-án Tóth Ferenc nyugdíjas múzeumigazgatót „több évtizedes magas színvonalú tudományos és művelődésszervező munkássága” elismeréseként a Magyar Köztársasági Érdemrend Lovagkeresztje kitüntetést adományozta.
Az Országos Honismereti Szövetség Bél Mátyás – Notitia Hungariae Emlékéremét a helytörténeti kutatásai miatt kapta. A Csongrád Megyei Honismereti Egyesület 2001-ben a „fiatalok honismereti érdeklődését felkeltő” és segítő tevékenységért a Csongrád Megyei Honismereti Egyesület „tiszteletbeli tag” címével tüntette ki.
2003. augusztus 1-én a makói belvárosi római katolikus templomban Tóth Ferenc pápai áldásban részesült 75. születésnapja alkalmából „egyházhűségéért és az egyházat segítő tudományos munkájáért”.
Szintén az egyháztörténet terén elért eredményei miatt 2006-ban Fraknói Vilmos-díjat kapott. A laudáció a makói egyháztörténet részletes és változatos földolgozását említi meg érdemeként. Tegyük hozzá, hogy a római katolikus egyháztörténetén kívül foglalkozott a makói görög katolikus és a református közösség múltjával is.
A Csongrád Megyei Levéltár és a Nagy György-alapítvány díját Blazovich László nyújtotta át 2008. január 11-én Tóth Ferenc 80. születésnapján.
A sorok szerzője tanítómesterét tiszteli egykori igazgatójában, Tóth Ferencben. Életműve alapja a mai kutatásoknak, és csak néhány esetben szorult pontosításra. Eredményei napjainkra beépültek a város identitástudatába, ezért kijelenthetjük, hogy Tóth Ferenc Makó kollektív emlékezetének a tartalmi megalapozója volt.
Forgó Géza történész